Szerencsére előbb hazaértünk, mint sem, hogy a hormonjaim megint rendetlenkedni kezdjenek. Ez számomra nagyon fura volt. No nem az, hogy milyen gyorsan elértük úti célunkat, ha nem az, hogy hogy reagáltam – én vagy a testem, a franc se tudja már – erre a vámpírra. Mert nézzük a tényeket. Megjelenik itt a kedvenc animémből a legutálatosabb szereplő, egy ágyban alszom vele, eljön velem a suliba és ráadásul még jól is érezzük magunkat. Valamennyire.
Hirtelen elgondolkodtam. Úgy igazán mélyen. Mindenről. Arról, hogy miért pont én lettem ennek a csodának az ’’ áldozata ”, arról, hogy mihez fogok kezdeni ezek után, meg arról is, hogy mi lesz, ha nem megy el. Ha örökre itt ragad.
Éreztem, hogy egyre jobban vonzódom hozzá, csak nem tudtam, hogy ez kölcsönös-e. Nem szerettem volna pofára esni Justin után…
Na jó, azt hiszem ideje lenne visszarángatni magamat a valóságba.
Miután ezt a roppant bonyolult műveletet végre hajtottam, el akartam kezdeni tanulni.
Kicsit idegesítő volt, hogy Aidou minden mozdulatomat figyeli miközben próbáltam be magolni a töri leckét. Valahogy nem fért a fejembe Hitler és az őrültségei, pedig általában könnyen tanulok.
Hét óra felé haragosan csuktam be a könyvet, mert már nagyon elegem volt a szőkeségből. De most komolyan. Ti tudnátok úgy tanulni, hogy egy önteltet és egoista vámpír - aki szemmel láthatóan hatással van rád - árgus szemekkel figyel?
Nagyot sóhajtva hátradőltem, és elfordítottam a fejem. Én az íróasztalomnál ültem, a gurulós székemben, Aidou pedig az ágyamon feküdt hanyatt és a plafonra felragasztott csillagokat bámulta.
Mintha csak megérezte volna, hogy őt néztem, felém fordult és rám mosolygott. A szívem abban a pillanatban nagyot, dobbant és - bár nem nagyon hiszek az ilyen dolgokban - úgy éreztem, mintha ezernyi meg ezernyi pillangó cikázna a hasamban. A tekintetünk még mindig összekapcsolódott és azt vettem észre, hogy visszamosolyogtam.
- Min gondolkodsz? - törte meg a csendet.
- Nem tudom, csak úgy. Mindenen. - válaszoltam, és inkább a plafont kezdtem el fürkészni.
Behunytam a szemem, de a feketeség helyett tűzijátékot láttam. Akkor jutott eszembe, hogy reggel óta nem ettem semmit. Lementünk a konyhába,s míg én a vacsorámat dobtam össze, Hanabusa letelepedett az egyik bárszékre. Arra gondoltam, hogy paradicsomot eszem mozerellával. Éppen az olíva olajt raktam el, mikor kaptam egy sms-t. Sarah volt, hogy ma a barátjánál alszik, ami azt jelenti, hogy miénk az egész ház. Anyuék Valami bálba mentek, a szomszédos városba és csak holnap jönnek. Közöltem a helyzetet Aidouval.
-
Akkor most mi lesz? Remélem, nem akarsz egész este itthon ülni és olvasni az unalmas lányregényeidet. - mondta, mire felment bennem a pumpa. A könyveimet senki nem nevezheti unalmasnak. Szerencse, hogy nem raktam el az olajt. Lepattintottam a kupakot és az egészet a srác fejére öntöttem. Annyira meglepődött, hogy levegőt is elfelejtett venni, bár nagy szüksége úgy sincs rá.
Majdnem röhögő görcsöt kaptam.
Amikor feleszmélt a kezdeti sokkból, ördögi vigyort, villalantot felém. A nevetésem már kuncogássá halkult, de még mindig nem bírtam abba hagyni. Elkezdett nagyon lassan közelebb araszolni hozzám, majd hirtelent rám vetette magát. A következő pillanatban már mindketten a földön birkóztunk fülig olajosan.
Valahogy fölé keveredtem, de amikor ránéztem újra kitört belőlem a vihogás.
-
Állj meg egy pillanatra. Ezt muszáj lefényképeznem. –Kaptam elő a mobilomat.
Ledőltem mellé a földre és csináltam magunkról egy képet. Először én néztem meg, majd megmutattam Aidou-nak is, aki csak elismerően biccentett. Tényleg nem sikerült rosszul.
-
Majd fölrakom facebook-ra. – Mondtam, mire a kék szemű értetlenkedve nézett rám.
-
Egy közösségi oldal – kezdtem magyarázni – amin sok millió ember fönt van barátkozás céljából.
-
Aha. Biztos. – Legyintett lemondóan, mintha csak azt mondaná: én ezt sosem fogom megérteni.
Ekkorra jutott el az agyamig, hogy olajosan fekszünk a kövön és ha ez továbbra is így lesz akkor fel fogok fázni, illetve soha az életben nem fogom tudni kimosni a hajamból ezt a ragacsot.
-
Elmegyek fürdeni. Ha bármi van, csak üvölts. – Mosolyogtam rá Aidou-ra, amit viszonzott is.
Éppen egy törölközőt emeltem ki a szekrényből, amikor egy sikítást hallottam a konyha felől.
Lélekszakadva rohantam le a lépcsőn, hogy Hanabusa segítségére siessek – mert csak ő tartózkodott rajtam kívül a házban, szóval biztosra vettem, hogy ő sikított -, és azt látom, hogy Roni – becsületes nevén Ronald -, a csivavánk tartja sakkban az egyik sarokban.
Ez volt az a pont, amikor elszakadt a cérna. Olyan sok dolog történt ma, hogy valahogy muszáj volt levezetnem a feszültséget, ami, mint az előbb is nevetés formájában távozott belőlem. De most képzeljétek el, hogy van egy kiskutya, aki jó, ha a síp csontod közepéig felér, és van egy srác aki jó 180 cm. Na, szóval a kiskutya szakadatlanul morog a fiúra, miközben az, olyan sírós képet vág, mint egy nyolc éves kislány, akinek a tündéres játék közepén eltörték a varázspálcáját.
Szerintem ezt a látványt ti sem tudtátok volna másképp elviselni. A végén már annyira röhögtem, hogy nem bírtam meg állni a lábamon és a földre estem. Aidou csak akkor vett észre és miközben szemrehányó pillantásokkal bombázott azt mondta:
-
Igazán csinálhatnál valamit.
Erre én csak még jobban elkezdtem röhögni, közben pedig oda másztam Ronihoz és fölvettem az ölembe.
-
Jól van, semmi baj. –gügyögtem a kutyusnak- Bántott ez a csúnya bácsi?
Ha lehet, akkor drága barátom most még szemrehányóbban nézett rám, mint eddig.
-
Még, hogy én bántottam!? Kikérem magamnak! Ez a dög lesből rám támadott és meg akart enni.
-
Aidou, te egy vámpír vagy. Ez itt pedig egy csivava. Csak a lábszáradig ér, könyörgöm. Hogy tudna már ő megenni téged?
-
Te nem láttad a szemét. Meg akart enni engem.
Már abba hagytam a nevetést, helyette inkább furcsán kezdtem a fiúra nézni és közben ezen morfondíroztam: Vajon minden vámpír ennyire fél a kutyáktól?