A kolesz hatalmasabb volt mint a falu amiben régebben éltem, de ez engem egyáltalán nem zavart... Mivel akkora szobáink voltak mint egy rendes 1 szobás lakás és ezen felül mindegyik „kis lakosztályhoz” külön volt egy fürdő és egy wc, mondjuk nem véletlenül kétmillió évente de nem igazán érdekelt, én úgymond kedvezményezett vagyok, mert mint később megtudtam anyám régen nem látott testvére az igazgató.
Képzelhetitek, hogy meglepődtem mikor belépett az első napomon a gyengélkedőbe a diri, hogy megnézze ki ez a szerencsétlen, és nem én voltam? De persze a megrovást nem úsztam meg... De legalább Tsunade a diri meg Kasuko az anyám végre újra egymásra találtak. Mily boldog. De legalább biztosan itt maradhattam! És most itt van a félév, mindenből majdnem kitűnő vagyok, ha így folytatom akár komoly versenyeken is részt vehetek majd! Pedig elsősöket sosem engednek versenyekre. Na mind egy. Viszont ma itt az ideje a féléves bizonyítvány átadónak! Szóval felvettem egy fekete farmert, és egy fehér inget, rá egy fekete kardigánt aztán húzás volt lefelé, a kolesztól nem messze hatalmas edző pályák álltak, betonos füves, és minden anyám tyúkja, engem nem érdekelt igazán csak lehessen rajtuk gyakorolni. Beálltunk a hatalmas betonos pályára szépen osztályonként, és végig álltuk a diri majd kétórás beszédét. Ino persze már órákkal ezelőtt lent volt, a „Focicsapatunk dicsősége, hogy sosem maradunk el vagy le!” - Jelmondatával, ezért is lehetett, hogy fekete melegítő gatyában és zöld melegítő fölsőben állt mellettem a sorban, szőke haját lila hajgumival lófarokba fogva vigyorgott, a diri, aki éppen valami eredményekről beszélt meg, hogy este buli, és a délután szabad.
(Ohh igen! - Adtam hálát a nemes égnek, aludhatok!.)
Ezt gondoltam egészen az ünnepség végéig mikor is Ino felhúzott a szobánkba és el nem kezdte szétválogatni a ruháim, mondtam hogy majd ébresszen mikor eldöntötte mit ad rám, de nem mindent fel kellett próbálnom! Ez kínzás! Persze ez őt egy cseppet sem érdekelte, hiszen minden egyes ruhadarabot élvezettel ráncigált rám az a szadista némber, hogy megállapítsa amit amúgy is tudni lehet
„EZT NEM HISZEM EL!” - Ordította torka szakadtából barátnőm... „Olyan nehéz választani! Egy jól összeillő göncöd sincsen!” - Folytatta arcát kezeibe temetve, miközben egy szürke rövid ujjú pólót erőszakolt rám...
„Mert talán nem áll jól a szürke...” - Vetettem fel de még csak a mondatot sem tudtam befejezni máris letépte rólam a ruhadarabot, és a fejembe húzott egy másikat.
„A szürke nem áll jól neked! Próbáljuk a pirosat!” - Húzott rám egy rikítóan piros egybe ruhát. Állj ez nem is az enyém! Nekem többnyire nincsenek piros ruháim! Szóval mielőtt még jobban megnézhettem volna már téptem is le magamról, nem érdekel mennyibe kerül rám rikító színeket ne merjenek adni!
„A FEKETÉT!!” - Üvöltöttem Inonak miközben a fejére dobtam az anyagot...
„Oké-oké értettem...” - Dobta a maga ágyára a ruhát, és elővett egy fekete egybe ruhát az én szekrényemből. Na végre ez már jobban tetszik, egy egyszerűnek egyáltalán nem mondható egybe ruha volt amin kapcsok szalagok szíjak és hátul még egy fűzőszerű rész is volt. Az előző pasimtól kaptam, miután csúnyán megbántott.
Aztán egyik reggel ezzel a szereléssel állított be a házunkon, azt mondva, hogy nekem csináltatta mert tudja, hogy egy ilyet jobban értékelek, mint egy szigetnyi virágot, és egy raklapnyi csokoládét együtt véve. Igaza volt. Na de ez megint egy másik történet szóval térjünk vissza az alaphelyzethez. Rám adta a hátul fűzős, oldat szíjas, az ujjain kettévágott anyagot pedig szalaggal összetartó kis csodát, ami a térdem aljáig leér, igaz ez nem mindenhol volt így mert, az alja pontosan úgy nézett ki mint amit csíkokban felfelé szétszaggattak, ezt már én kreáltam rá, de olyan jól nézett ki vele, hogy nem volt szívem megcsináltatni.
A jó égbe már miért szeretek ennyire mesélni?
„Hát ez valami csodálatos.” - Dünnyögte az orra alatt Ino...
„Ugye?” - Kérdeztem megpördülve benne mire az alján lévő cafatok össze- visszatáncoltak a levegőben, olyan csodálatos ez akár csak egy tündérmesében!
„Nem bóknak szántam.” - Morogta tovább
„Tudom! De nem zavar!” - Pörögtem tovább hatalmas mosollyal arcomon...
„Javíthatatlan vagy.” - Sóhajtott nagyot de látta rajtam, hogy én ennek inkább csak örülök mint kiakadnék, nos igen ez vagyok én! Mikor Ino végleg feladta a meggyőzésem arról, hogy másban menjek a bulira elment fürdeni én pedig a szobában maradtam, kiterültem az ágyon és körbenéztem a koli szobán. Hatalmas, és minden fal fehér, az a kevés bútor ami benne van azok viszont nagyon sötét fából készültek, nem is tudnám mihez hasonlítani. De nem is akarom. A hatalmas térben csak egyvalami van ami elhatárol Inótól, egy hatalmas földtől plafonig érő szekrény, polc és fiók együttes volt tehát egy kisebb szekrénysornak is mondhatnánk amelynek mindkét oldalán férőhelyek voltak, sőt volt olyan polc ahol még a vékony válasz bútorlap sem volt már meg, de mi nem bántuk, jó ez hisz így maradhat egy leheletnyi magánszféránk, az összes többi bútort a falra szerelt szekrények teszik ki. Az átjárást a másik térfélre a fal és a szekrény közti 1,5 méteres kis „rés „biztosítja, hiszen a bejárati ajtó az én felemre viszont a WC és Fürdő ajtó az ő felén nyílik... Szóval alapjából nem volt benne semmi csak hatalmas férőhely üres polcokkal fiókokkal meg szekrényekkel, meg egy ággyal, és egy éjjeli szekrénnyel, végül is tiszta otthonos. Tényleg! Csak cuccokat kellett hozni ide kicsit kicsinosítani egypár poszterrel és általunk kreált díszekkel és máris mintha a 2. szobánk nézett volna ránk!
Már magasan járt a hold mikor lementünk a „buliba„ a betonos pályán még égett a tűz, és szólt a jól ismert zene, összeválogatták, a legkedveltebb zenéinket, és azokat játszatják a DJ - vel, most éppen az én egyik kedvencem szólt Alexandra Stan-tól a Get Back. Igaz nem épp mai szám de hát ki mondta, hogy annak kell lennie?
Amúgy is én nem igazán hallgatok poppot. Szóval örüljenek, hogy találtam egyáltalán valamit ebből a kategóriából... Ino célba vette a Dj-t, én pedig egyedül maradtam a svéd asztalnál. Nem is bántam. KAJA!
„Sakura...” - Halottam meg egy férfihangot a hátam mögül, amint megfordultam magas fekete köpenyes férfit láttam, arcát a tűz világította meg, amelyben sötétvörös hajtincsei szinte életre keltek, és a tűzzel együtt lobogtak. Tejeskávé barna szemei, pedig meg-megcsillantak a rájuk vetődő fényben. Ez… Ez a volt pasim Sasori…
„Te meg...?” - Néztem ráértetlenül. Hisz ezt a ruhát... A francba most ugye nem azt gondolja, hogy azért mert felvettem amit nekem csináltatott még mindig hiányzik… Vagyis. Először is MIT KERES ITT?
„Mától újra ide járok. És te?” - Mi van? Ide jár? Újra?
„Év eleje óta itt vagyok.” - Makogtam szemeibe bámulva. Azt nem fogom kibírni. Ez a hülye gyerek, mindig legyőz!
„Halottam hírét!” - Vigyorodott el, fejével egy a tömegben álló fekete hajú személy felé biccentett..
„Ismered vámpírkát? Sajnállak.” - Ingattam a fejem..
„Hasonló véleménnyel van rólad, amúgy hallom te vagy a legjobb a taknyosok közt.” - Hogy állna beléd a rohadás!
„Taknyos az édes nénikéd drága aranyom! ” - Mondtam a legnyugodtabb hangszínemmel pedig belül már forrtam esküszöm, kitépem a beleit!
„Ohh bocs végül is a kis csoportosok gyorsan felhúzzák magukat és elkezdenek sírni ezért nem szabad nekik rondákat mondani. Igaz?” - Vigyorgott miközben én már a temetését szerveztem a fejemben... Most megölöm!
Hirtelen minden homályos lett előttem, és csak a fogáspontjait láttam, megragadtam a tarkójánál, és akkorát rántottam rajta lefele, hogy majdnem belefejelt az asztalba de nem, mert visszafogva a lendületem csak a puncsos tálba nyomtam a fejét. Aztán felfogva mit csináltam, gyorsan körbenéztem, hogy ki látta és ki nem, de úgy tűnik senki sem foglalkozott ezzel a mini harcjelenettel szóval jó gyorsan el is slisszoltam, ami a magas szárú 26 soros fűzős acélbetétes bakancsommal nem is volt olyan nehéz... Ahogy én a tüdőmet is kiköpve futottam a suli udvaron található erdő felé, hogy ha követ is akkor a kis csatánknak ne legyenek úgymond áldozatai, észre kellett vennem, hogy nem követ. Senki… Ez fura pedig ő nem az a típus aki egy ilyet csak úgy annyiban hagy. Nem volt igazam, hiszen mikor az erdőben felmásztam az egyik fára, és annak ágán vártam a vörös ördögöt, szinte semmi sem történt. Viszont olyan jó volt odafent a hangulat, hogy ideje lesz szundikálni egyet szóval elnyúltam az ágon és aludni kezdtem, arra keltem, hogy valami nagyon rikít a pofázmányomba, meg, hogy nagyon fázok. Amint kinyitom, a szemeim látom a felkelő napot... Jézusom.. VÉGIG ALUDTAM AZ EGÉSZ ÉJSZAKÁT? És senki nem keresett meg?! Nem is tudtam, hogy melyiken háborodjak fel jobban, azon, hogy végig aludtam egy bulit, vagy, hogy senkinek sem hiányoztam róla?! Dühömben leugrottam a fáról, és befelé vettem irányom, ahogy a betonos pályára értem láttam pár holtrészeg diákot, meg pár fejfájással küszködő fókát imitáló idiótát, de figyelmen kívül hagyva őket trappoltam befelé a koleszbe..
Ahogy kicsaptam a szobánk ajtaját Inoért kiáltottam, de mivel semmi válasz nem jött így kénytelen voltam átmenni az ő felére, ahol történetesen Ino épp aludt egy magas fekete hajú pasi meg épp a nadrágját kapta magára. Mi az anyám? Szépen kisurrantam a szobaajtó elé, hogy megvárjam míg a gyerek kijön, és elkezdjek vele „beszélgetni.”. Ő ki is jött de figyelmet sem szentelve nekem már folytatta is útját a kolesz másik szárnyába (mivel az a fiúk szárnya)
„Hé nagyfiú! Ide néznél két másodpercre?!” - Kiáltottam utána idegesen mire megtorpant,és megfordult, különösebben szemügyre sem vettem csak kezdtem a szentbeszédem... - „Ha még egyszer meglátlak, a szobám közelében letépem a fejed, és focilabdának használom értve?” - Hát nem a legjobb beszólás, de félkómásan totál átfagyva azért én is had amortizálódjak le egy kicsit..
„Chh de harapós vagy ma..” - Mintha éppen most mennydörgött volna, olyan mélyen csengett a hangjában a méreg, és a szánalom... Ez Sasuke...
„Ja te vagy az?! Azt hittem a vámpíroknak nem szabad napra menni, bár nem tudom, hogy ez a meleg vámpírokra is igaz-e.” - Röhögtem a végére, majd eltűntem a szobaajtóm mögött. Mennyit ihatott Ino? Biztosan jó sokat ha az ágyába engedett egy ilyen barmot... Na mind egy, gyorsan lezuhanyoztam majd beletemetkeztem a jó puha meleg ágytakaró alá. Remélem nem fogok megfázni..
Hát egy jó 3 óra múlva rájöttem, hogy a megfázás és az, hogy mi mit akarunk aközött igencsak nincs összefüggés, így nagyokat tüsszögve és zsepivel felszerelkezve indultam a dokihoz, aki egy igazi bunkó, de ez már... Egy másik történet.
„Na mi van kis beteg?” - Kérdezte Ino órák után. - „Esetleg szóljak Sasuke - kunnak, hogy jöjjön kikúrálni?”
„Te még mindig részeg vagy?” - Kérdeztem orrhangon, nem kapok levegőt, és fáj a fejem meg ég az arcom. És akkor még a vámpírral szívat..
„Csakis drágám. Na de jött hozzád valaki!” - Tárta szélesre az ajtót. Egy fekete köpenyes alak jöt be rajta fején szinte lángolt a vörös haj... Sasori…
„Mit akarsz? Miattad fekszem itt.”
„Látom még mindig kitűnően megy a saját hibáid másokra fogása.” - Sóhajtotta majd lehuppant az ágyam szélére, mire kb olyan fejet vághattam, mint valami pszichopata gyilkos, és azzal a lendülettel úgy lerúgtam az ágyról, hogy a feje a szekrénybe szállt...
„MÉSZ LE AZ ÁGYAMRÓL!?” - Ordítottam. Már amennyire az ordítás lehetséges az én állapotomban..
„Sose változol. Amúgy hoztam csokoládét vigaszdíjként. Holnapra úgyis kifekszed...” - Mondta majd felém nyújtotta a csokit és már pártolt is volna kifelé az ajtón de megragadtam a karját..
„De legalább beismerted, hogy a TE hibád... Hiszen tudod, hogy ha harcra várok, akkor én készségesen várok is!” - Néztem gyilkos tekintettel szemeibe, de ő nem félt, vagy bármi más. Nem ő még csak komolyan sem vett. Én megölöm...
„Holnap találkozunk..” - Mondta majd elment. Azt az arrogáns büdös nénédet, hogy nem fojtották vízbe...
„Ajaj Sakura bedühödött. Ennek nem lesz jó vége vagy igen? ” - Nézett rám hatalmas gúnyos vigyorral Ino, aztán témát váltva folytatta.. - „Jaj te még nem is tudod! Sasorin kívül még jött egy pár ember a suliba. Majd próbálj meg velük rendesen viselkedni!”
„És reggel, hogy-hogy itt volt a vámpírka?” - Kérdeztem ugyan csak témát váltva..
„Ki? Jah... Miért itt volt?..” - Nézett rám kérdően. Nah ez tényleg sokat ivott...
„Pont ugyan ezt kérdeztem... Na de hagyjuk is... Minden esetre jobban is vigyázhatnál magadra!” - Dorgáltam meg, majd a fejemre húztam a takarót... Ami nem igazán volt jobb ötlet mert most még annyi levegőt sem kaptam mint eddig, de a beszélgetés lezárásához jól jött...