-Utállak! – Üvöltöttem a barátomnak, akitől az előbb tudtam meg, hogy megcsalt.
– Ne kerülj a szemem elé soha többet! – Kiabáltam tovább, miközben – valószínűleg – mindenki hülyének nézett.
Elkezdtem rohanni mint az őrült, nem érdekelt mennyire vagyok elszokva a futástól.
Át futottam a Főúton, majd át a téren, egészen a kertünkig.
Ügyetlenkedtem egy kicsit a kulccsal, de végül be jutottam. Keresztül az ebédlőn, majd föl a lépcsőn és máris a szobámban voltam.
Megnyugtattak a képek a tükrömön, a falon és a szekrényemen.
Hogy milyen képek? Vampire Knight-os poszterek. Imádom ezt az animét. A kedvencem, pedig már jó párat láttam. A legtöbb képen Zero van. Ő a kedvencem, és szerintem ő a legdögösebb is.
Le vettetem magam az ágyamra, ami fájdalmasan megnyikordult a hirtelen mozdulattól.
-Caroline! – ront be a szobába a nővérem – Már megint elvedted a DVD-imet?
-Nem. – Hüppögtem.
-Coco? – Kérdezte már sokkal szelídebben. – Mi bánt hugicám?
-Justin megcsalt.– Tört ki belőlem a sok indulat.
-Csinálok egy kis jegeskávét és elmeséled, rendben?
-Ühüm…
Amikor visszajött, és elkezdtük iszogatni a kávét, és mindent elmondtam neki.
A végén így nyugtatotott:
-Jól van na. Ne sírjál már, egy ilyen pasi miatt. Nem érdemel meg téged. Na, Coco. Ne szomorkodj.15 éves vagy, és egész szép. Elötted az élet. Biztos találsz még szászor jobbat is.
Ezzel vége lett a lekizésnek, mert Sarah-nak edzésre kellet mennie.
Valamennyire meg könyebültem, hogy elmondtam valakinek, de azért még szomorú voltam, ezért leültem a gép elé, hogy nézzek egy kis VK-t.
Ez volt az a nap, amit már nagyon régen vártam, mert ma végre megjelent a 3. évad.
Elkezdtem sírni az eggyik meghatóbb résznél, mire hirtelen ragyogni kezdett a képernyő. Le állítottam a filmet, úgy, hogy a képben csak Aido van.
Utálom őt. Beképzelt és sznob. Csak egyetlen jó tulajdonsága van. Még pedig a hűség.
A monitor után a tükröm -ami az íróasztalom fölött van- is fényleni kezdett. Megpillantottam benne egy ismerős alakot. Szőke volt és magas. Egyre közeledett, végül olyan közelinek tűnt, hogy meg tudtam volna érinteni.
Felém nyújtotta a kezét. Mintha a tükörképe lennék, úgy utánoztam a mozdulatait.
Megérintettem a tükröt, mire az még erősebben kezdett el ragyogni.
Egy erős lökést éreztem a homlokomon, megtántorodtam és leestem a székembe.
Egyszerre egy elegáns testtartású fiú alak jelent meg szoba közepén. A ragyogás alábbhagyott, és én megláttam a srác arcát.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-Áááá! – Sikítottam fel a meglepetségtől.
-Csendesebben drágám! – Szólított meg. – Hmm. Szépségem. Medtudnád mondani a neved? – Villantotta meg elbűvölő mosolyát Aidou.
-Ca-Ca-Caroline.Caroline-nak hívnak. –Nyögtem ki, még mindig a sokk hatása alatt álva.
Hirtelen észbe kaptam, és megdörzsöltem a szemem. ”Az nem lehet, hogy Aidou úrfi itt áll a szobámba. Hiszen ő nem létezik, csak egy kitalált karakter.” Gondolkodtam magamban.
-Én Aidou vagyok. De gondolom – nézett körül – ezt már tudod. Megmondanád nekem a vércsoprtodat. Kezdek nagyon éhes lenni.
- Azt próbáld meg! – Kiáltottam ellenségesen. – Még csak az hiányzik, hogy egy vámpír falatotzzon belőlem kedvére. De ha annyira érdekel, akkor elmondom. B Rh+. Remélem nem szereted.
-Pont ellenkezőleg. A kedvencem. – Lassan közeledett felém, a szemei már rubin vörösek voltak.
Védekezés kép az arcom elé emeltem a kezem, de tudtam, nincs menekvés. Egyre jobban éreztem a közelségét.
Egyszerre, valami keményet és fémeset éreztem a bal kezemben, utána a jobb kezemben is éreztem, de ennek az alakja teljesen más volt. Míg az eggyiknek a tapintása sima volt és csőszerű, addig a másiknak egy kicsit érdes és téglalap alakú. Felnéztem, és meg láttam Artemist és a Bloody Rose-t.
Mindkettőt neki szegeztem, úgy, hogy semelyik oldalról ne tudjon megközelíteni.
Hosszú idő óta most volt először, hogy féltem. Aidou komolyan megijesztett.
- Jól van, na. Nyugi nyugi. – Mondta, miközben megadóan felemelte a kezét.
A Bloody Rose-t leeresztettem, de Artemisz-t készenlétben tartottam.
- Mit keresel itt? – kérdeztem keményen.
- Nem tudom. – Érkezett a válasz.- Az eggyik pillanatban még Kaname uram mellett ültem, a másikban pedig már itt voltam. Hé, hé ne lóbáld annyira azt az izét! Nem foglak bántani. Esküszöm.
-Ez nekem nem elég. – Vetettem oda nyersen. – Esküdj Yuuki életére.
-Rendben. Én Aidou Hanabusa esküszöm, Kaname uram hugának az életére, hogy nem foglak bántani.
-Na azért. – Mosolyodtam el egy pillanatra, majd Artemis-t is leeresztettem.
Kezdtem kicsit ellazulni. Leültem az ágyra, míg Aidou körbe járta a szobámat, és szemrevételezte a képeket.
-Én miért nem vagyok rajta eggyiken sem? És miért csak az a nyápic Kyryu van mindegyiken? – Kérdezte felháborodva.
-Azért drágaságom – kezdtem bele egy lenéző pillantással – mert téged utállak, és szerintem Zero a leghelyesebb.
-Ez valami vicc?!- kiáltott föl – Neked izlés ficamod van?
-Lehetséges… Ugyan is most tudtam meg, hogy az a fiú akit kettő teljes éve szeretek megcsalt engem.
-Ohh. Bocsi, én nem akartam… - Szabadkozott, mire én halványan rámosolyogtam.
Lehuppant mellém és eldőlt mögöttem. Úgy döntöttem csatlakozok hozzá, és együtt bámultuk a plafont. Szerencsére nagy francia ágyam van, ezért nem kellet hozzá érnem.
Hirtelen mozdult, alig vettem észre. Már csak azt érzékeltem, hogy fölötem van.
-Erre mit lépsz? – Kérdezte kajánul.
Gyorsan felültem, ezért megtántordot, végül a földön kötött ki.
-Ezt! – kiáltottam, és dőltem a nevetéstől.
Morogva feltápászkodott, és ült volna vissza az ágyra, de meghallott valamit.
-Valaki jön. – Nézett rám rémülten.
-És?
-Nem lesz egy kicsit furcsa, hogy egy idegen fiúval vagy bent a szobádban, úgy, hogy nem jött veled senki? – Magyarázta türelmesen.
-Ó baszus. Igazad van! – Esett le a tantusz.
-De mit csináljunk?- Kérdezte kétségbe esve.
-Van egy ötletem. – Ezzel fel nyitottam az ágynemű tartót. – Ugye nem vagy klausztrofóbiás?
Anya pont akkor nyitott be amikor rácsuktam Aidou-ra a tartó tetejét.
-Jól vagy kicsim? Puffanást hallottam. – Tette fel aggodalmas pillantásokkal tüzdelve a kérdést.
-Semmi, csak Abbye-vel beszéltem. – Kaptam fel a mobilom bizonyítékként.
-Rendben. – Ezzel ki is ment.
-Ez nem sokon múlt .- kászálódott ki a szőkeség. – És most mi lesz?
- Nem tudom, de gondolom nincs hova menned, ezért alhatsz itt nálam. Holnap pedig elmegyünk és veszünk valami normális ruhát neked.
-Miért? Ezzel mi a baj? – Nézett végig az esti tagozatos egyenruháján.
-Csak annyi, hogy mi nem hordunk ilyeneket. Jól néz ki, de most nem ez a divat. Éjszakára pedig csórok neked valamit apa szekrényéből. Megfelel?
-Öhm Aha, de ugye tudod, hogy mi nem akkor alszunk mint ti?
-Bocsi, de most kénytelen leszel át álni az iskola miatt. 1-jén velem jösz, hacsak nem sikerül visszamenned valahogy.
-Okés. – Adta meg magát.
Elő szedtem a szekrényből egy régi pokrócot, és egy vékony paplant, meg kis párnát. Megágyaztam neki, és elmentem fürdeni.
-Ahogy jöttem ki a zuhany alól eszembe jutott, hogy a pizsamám ott maradt a párnám alatt. Szerencsére volt saját fürdő szobám, ezért annak az esélye kicsi volt, hogy valaki meg lát törölközőben, és annak is kicsi volt az esélye, hogy Aidou-t meglássák.
Kikukucskáltam az ajtón. Az úrfi még mindig az ágyon ült ahogyan hagytam.
-Ömm. Aidou - köszörülöm a torkomat. - Ide tudnád adni a pizsamámat? Vagy tudod mit? Inkább gyere ide egy pillanatra.
-Igen? – Állt meg előttem.
– Mennyél be, törülközőt találsz a fiókban. Majd apa ruháit a kilincsre akasztom. Rendben?
-Ühüm.
Gyorsan kislisszolok, és felveszem a pizsimet, ami most egy újjatlan lenge fekete topból és egy hozzá illő sejem shortból áll. Gyorsan becserkésztem Aidou ruháit és a kilincsre akasztottam.
Bebújtam az ágyba, és vártam, hogy a vendégem kijöjön a fürdőböl. Ez pár perc múlva meg is történt. Elég viccesen nézett ki azokban a bő cuccokban, nem áltam meg mosolygás nélkül.
-És most? – kérdezte.
-Most alszunk. –Ásítottam.
-Rendben. –Jött a rövid válasz.
Átfordultam a másik oldalamra és már repültem is az álmok birodalma felé.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Frissen ébredtem. Még pislogtam párat és átfordultam a másik oldalamra.
-Ááááá! Te meg mi a francot keresel az ágyamban?! – Ordítottam a meglepetségtől.
-Éjszaka a nevemet motyogtad és gondoltam, hogy megnézem nincs-e valami bajod. – Mentegetőzött Aidou félálomban.
-De akkor is. Te befeküdtél valaha is Yuuki ágyába, mert féltetted? Nem! És azért nem mert tiszteletben tartod. Ezt velem miért nem tudod megcsinálni? – Dühöngtem.
- Nyugodj már meg. Nem történt semmi.
- Jó, mindegy. De ha még egyszer. Eggyeltelen egyszer is megmered csinálni akkor közelről megismered Bloody Rose-t.
Ezzel a végszóval bevonultam a fürdőbe egy skarlát vörös félvállas pólóval és egy fekete csőfarmerral kezemben, na meg persze a fehérnemű szettel. Lezuhanyoztam, felöltöztem és elvégeztem további reggeli tevékenységeimet. Amikor végeztem, visszamentem a szobába. Aidou-n az estisek eggyenruhája volt.
-A terv a következő. te szépen kiugrasz az ablakon, megvársz pontosan ott ahová érkeztél, nem támadsz rá senkire. Én addig lemegyek. szerzek kaját és elindulunk a Plaza-ba.
-Okés. – Eggyezett bele.
Kinyitottam az ablakot, addig ő felmászott az ablak párkányra és hangtalanul ráugrott a dió fa eggyik ágára. Ott szépen leült és vissza nézett rám. Becsuktam az ablakot, felkaptam a pénztárcám a bérletemet és 2 jegyet, lerohantam a lépcsőn, gyors üzemmódban csináltam 3 sonkás szendvicset, anyutól kunyiztam egy kis pénzt és szaladtam ki az ajtón. Ugyanott ült ahol hagytam.
Mint egy engedelmes kiskutya leugrott a fáról, és jött utánam. Én bevártam és adtam neki 2 szendvicset.
-Mi ez? – Kérdezte egy kis undorral a hangjában.
- Sonkás szendvics. Most csináltam. Finom. – Haraptam bele az enyémbe.
A szőkeség nagyon bizalmatlan volt. Először megszagolta, majd rám nézett és újra megszagolta. Nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Most meg min nevetsz?!- kérdezte sértődötten.
-Á, semmi semmi. Csak az a fej… - Tört ki belőlem megint a röhögés.
-Ez nem vicces. Oké?!
-Rendben, rendben. Bocsánat. De végre megkóstolod, vagy megvárod míg megpenészedik?
Bizalmatlanul a szendvicsre nézett, és beleharapott. Csodálkozó fintor futott át az arcán, mire még egyet harapott.
-Te, ez egész jó! – Mondta megkönnyebbülten.
- Mondtam én.
Elindultunk a buszmegálló felé.
Legalább negyedórát várakoztunk csendben, mire megjött a belvárosba tartó busz.
Ahogy száltunk fel, észrevettem egy ismerős szőke hajkoronát. Szinte már imádkoztam, hogy ne Ő legyen az, amikor meghallottam azt az idegesítő orrhangját.
Chyntya az. Semmi kétség. Ahogyan jobban körül néztem megláttam a talpnyalóit is. Mind a hárman ott ültek.
Próbáltam Aidou-t a lehető legtávolabbi helyre terelni, de késő volt.
-Áá Szia Caroline.- nyujtotta el szándékosan az első szótagot.
-Szia Chyntya. – fordultam meg kelletlenül.
-Ő meg ki? – Kérdezte kíváncsian, miközben látványosan végig mérte az Úrfit, aki most engem megkerülve – már amennyire egy ilyen szűk helyen lehetett – odafurakodott esküdt ellenségemhez, és flörtölni kezdett vele.
-Jó napot hölgyeim! Aidou Hanabusa vagyok. A ti becses személyetekben kit tisztelhetek?- Kezdte már is egy 1000 wattos mosollyal.
Természetesen a lányok elájultak tőle, de én csak a szememet forgattam. Még jó, hogy nem kérdezi meg a vércsoportjukat, mint ahogy velem csinálta.
~Oké, már nem kell sokáig kibírnom, mindjárt a plázánál vagyunk. – gondoltam.
-És, Megtudhatnám a vércsoportotokat? – Kérdezte egy újabb 1000 wattos mosollyal.
-Gyere, itt vagyunk.- Ragadtam meg a karját és rángattam az ajtó felé amely engedelmesen ki is nyílt.
-Mi ütött beléd? – Korholtam, miután a busz már eltűnt a szemünk elől. – Mindegy is. Most vásárolni jöttünk. Gyere!- Húztam a bejárat felé.
Nem egészen három óra múlva fáradtan ültünk le egy fagyizó elé, hogy feltöltsük magunkat energiával, vagy legalább is én, mert nem tudok róla, hogy lenne véres fagyi.Vettünk párruhadarabot és ezzel zártuk a napot.A következőket vettük: egy fekete bőrdzsekit, egy zöldes vászon kabátot, egy szürke és egy barna pulcsit, egy drapp, egy sötét és egy fekete farmert.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-Aidou.Aidou kelj már föl.Elfogunk késni.-Szólongattam a fiút, miközben ott térdeltem mellete a földön.
-Ichijo, hagyjál még. – motyogta álmában.
Elkezdtem pofozgatni, mire lassan kinyitotta a szemét.
-Még éjszaka van. Miért kelett felébresztened? – Kérdezte nagyokat pislogva.
-Azért, mert suliba kell mennem, és nem hagylak itt egyedül, a végén még valami butaságot csinálsz, mondjuk megkóstolsz valakit. Az iskolában legalább rajtad tudom tartani a szemem. – Válaszoltam. – Azt találtam ki, hogy te a szüleim barátjainak a fia vagy, de a szüleid most elutaztak, ezért idéglenesen nálunk laksz.Megfelel?
-Aha. – dőlt vissza a párnára.Két kezét a szemére tette, mintha egy álmot akarna el hesegetni.
-Akkor gyorsan öltözz fel. A bátjám szobájából kölcsön vettem a régi hátizsákját, néhány füzetet és egy tolltartót.
~Nagyon hiányzik.-gondolkodtam. Zack a bátjám múlt évben halt meg autó balesetben. Hónapokig gyászban ültünk. Nem volt kedvünk semmihez, míg végül találkoztam Justin-nal. Ő hozott ki a magyányból, én pedig a családomat.
Ki űztem a bajlós gondoltatokat a fejemből, és a ruháimmal a kezemben beszökdécseltem a fürdőbe, hogy elvégezzem a szokásos reggeli rituálémat. Zuhanyzás, fogmosás, hajszárítás, hajvasalás, felöltözés és egy nagyon icipici smink.
Mire elkészültem, Aidou is felébredt többé-kevésbé, és becammogott a mosdóba a ruháival egyűt.
Írtam egy cetlit neki, úgy ahogy tegnap, másszon ki az ablakon ha végez.
Levágtattam a lépcsőn, megint csináltam pár sonkás szendvicset (pontosabban 5-öt), elköszöntem mindenkitől, és már kint is voltam a diófánál.
Aidou ugyan ott ült, mint tegnap.
Oda adtam a szendvicset, melyet most már minden kétkedő pillantás nélkül elvett, és vidáman bele harapott.
- Akkor, végül is hová megyünk? – Kérdezte tele szájjal.
- Suliba. – Feleltem, miközben a saját kajámmal voltam elfoglalva.
- Ahha.
- Mi van? Nincs kedved? – Kérdeztem mosolyogva. Mire csak megrántotta a vállán a táskáját, és ment tovább.
- Nem tetszik ez a korán kelés. - Nyafogott mint egy kisgyerek.
- Próbálj meg hozzá szokni.
Ekkor egy fekete maszkos ember rohant el előttünk, egy női táskát fogva.
Az utca túloldalán egy nénike elkezdett visítani.
- Fogják meg! Fogják meg! Tolvaj!
Elkezdtünk a férfi után futni, aki befordult a sarkon. Éppen az erdő felé menekült, amikor Aiduo utol érte és valahogy kigáncsolta. Ettől a pasi orra bukott, bukfencezett néhányat, majd elterült a földön.
Elvesztette az eszméletét, amit nem is csodálok, nagyot zuhant.
Az úrfi elvette a táskát, majd odaadta nekem.
Vetett rám egy könyörgő pillantást, majd megkérdezte:
- Ihatok belőle?
- Hát…- könyörgő pillantás- rendben, de ne haljon meg.
Elindultam visszafelé. Nem akartam nézni azt, amikor belemélyeszti a fogát. Persze az animében már sokszor láttam ilyet, de ez más. Ez a valóélet.
Már elértem az utca sarkot, amikor lépéseket hallottam.
Aidou volt az. Teljesen vérmentes volt, kivéve az arcán egy kis foltot.
Elővettem egy zsepit, és finoman letöröltem.
- Áá. Utálom ezeknek a vérét. - Szólalt meg, mire én kérdőn néztem rá. - Annyira sok gonoszság van benne, hogy az már fáj. – Mondott választ a kimondatlan kérdésemre.
Visszasiettünk a nénihez, aki már tiszta ideg volt.
- Jajj köszönöm kedveskéim, hogy visszahoztátok nekem a táskámat. - hálálkodott. - Mivel tudnám megköszönni?
- Nem kell semmi köszönjük. - visszakoztam, de ő csak nem tágított.
- De, de. Itt van 1-1 font. Tessék ez a tiétek.
- De…- Kezdetem volna megint, csak hogy beláttam hiába való.- Nagyon szépen köszönjük.
Azzal ott hagytuk, mert alig 3 percünk maradt beérni a suliba, és még egy jó 5 sarokra voltunk.
Futni nem tudtam, mivel az üldözés miatt elégé kifáradtam, de azért igyekeztem rendesen.
Aidou ott lépdelt mellettem.
A diri már készült volna becsukni a kaput amikor odaértünk.
- Elnézést a késésért Mr.Tayler. – Kértem bocsánatot jó kislány módjára.
- Semmi baj Ms.Diamond, de legközelebb ne forduljon elő. - szidott meg, majd észrevette a szőkeséget is.
- Hát, maga meg kicsoda?- kérdezte és meglepetséget láttam az arcán, amit nem csodálok.
-Ő a családunk régi barátjának az fia. Aidou Hanabusa. –próbáltam menteni a menthetőt kisebb nagyobb sikerrel.
- Igen csak furcsa neve van fiatalember. - szívózott az igazgató.
- Az édesanyám japán. Ezért van keleties hangzása a nevemnek.
~ Ááá ez undorító. Ahogy nyalizik. De végül is elég szépen kivágta magát.
- Értem. És tessék mondani, mit óhajt?
-A családom arra szeretné megkérni önt, hogy ha lehetséges, akkor ideiglenesen nem lehetne-e Aidout beíratni ide. Csak egy-két hónapra. – Kértem a tanárt.
- Tekintve, az eddig elért eredményeit Ms.Diamond, azt hiszem fejet hajthatok a kérdés előtt, viszont van egy feltételem .Maga felel a fiúért.
- Nagyon szépen köszönöm. - mondtuk egyszerre.
- Akkor értesítem a tanárokat, maguk pedig menjenek órára.
- Igenis!
Az első óránk földrajz volt. Futólépésben mentünk a teremig, mert a kis beszélgetésünk az igazgatóval, elvett tőlünk egy kis időt.
Kopogtam, majd miután válaszként kaptam egy ’’ szabad ’’- ot beléptünk a terembe.
A lányok egyszerre sóhajtottak fel, mikor meglátták az Úrfit.
Legjobb barátnőm Lucy, pedig elkezdett integetni nekem. Már vagy fél hónapja nem láttam.
Az igazgató helyettes felénk fordult, majd bólintott ezzel jelezve, hogy már tud a - mindenki számára- váratlan vendégről.
- Foglaljatok helyet. - mondta, majd tovább folytatta a magyarázást.
Leültem a középső padsor legutolsó padjába, így Aidou a bal, míg Lucy a jobb oldalamra került.
- Ki ez? – jött egy levél a barátnőmtől.
- Ha te azt tudnád. Szünetben elmondom. – Írtam vissza.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Pont kicsöngettek, és mi elindultunk a szokásos lépcsőfordulónkba, a szőkeség pedig követett minket.
- Szóval, mi is történt?- kérdezte Lucy, Aidou-t vizslatva, majd amikor a fiú rámosolygott ő elpirult.
Elmeséltem neki az egész történetet, attól a perctől kezde, amelyikben először megpillantottam élőben.
- Tisztára olyan mint egy film. – fejeztem be végül.
- Igen. Nagyon fura. – ekkor barátnőm észbe kapott, és az Úrfi felé fordult. Vagy legalábbis csak fordult volna, mert vámpír barátunk eltűnt.
Ekkor egy orrhangon kacarászó lányt hallottam meg és egy kellemes mély hangot mellette.
~ Csak ezt ne!~ kívántam, bár tudtam, hogy elkerülhetetlen.
Kinéztem a sarkon, és mit látok, mit nem Hanabusa már megint azzal a ringyóval flörtölget.
- Aidou! – kiáltok, és elvonszolnám onnan, de Cyntia közbe szól:
- Mi van. A kis Caroline nem bírja, ha egy fiú figyelmen kívül hagyja?
- Cyntia. Az egyetlen amit nem bírok itt, az a te óriásira duzzadt egód, és pofád.
Erre nem csinált semmit, csak nézett tátott szájjal mint borjú az újkapura, hogy valaki bemert neki szólni.
Én elégedetten megfordultam és –még mindig Aidou karját fogva- bementem az osztályba.
Később többen odajöttek a padomhoz, hogy milyen jól kiosztottam a kis ribancot.
Kicsivel a gratulációk elhangzása után Lucy is meglett, de aztán újra eltűnt valahová Chris-szel, a barátjával.
A nap valahogy eltelt, az unalmas órákkal és a még unalmasabb magyarázásokkal és feladatokkal az órákon. Komolyan, itt egyik tanárnak sincs elég fantáziája ahoz, hogy egy kicsit színesebbé tegyék az órákat?
Megszólalt a csengő. Végre. már azt hittem sose fogom meg hallani ezt az isteni hangot.
Magam után húzva barátnőmet és a szőkeséget együtt mentünk ki az iskola, nagy kovácsol vas kapuján.
-Lucy!- szólt barátnőjének Chris.- Jösz?
Az említett lány esdeklően nézett rám, majd, miután egy bólintással megnyugtattam, máris szaladt hercegéhez.
A történtekkel mit sem törődve Aidou ment tovább. A baj az, hogy rossz irányba.
-Hé, merre mész?- a kérdéssel együtt megragadom a karját, és mennék a helyes úton, ha nem botlanék meg, ezzel magamra rántva Hanabusát is.
Mind a ketten a földön kötünk ki, amiből külső szemlélő számára, egy kicsit félreérthető jelenetet alakulhat ki.
Mivel én vagyok alul, a levegő bennem reked a hirtelen rám nehezedő test súlyától. A vámpír lassan –nagyon lassan- felém hajol, amitől még jobban érzem az oxigén hiányát.
~Ezt nem szabad. Ezt nagyon nem, főleg úgy, hogy ilyen sokan megláthatnak.~ gondolom kétségbeesetten, mi közben Aidou egyre csak közelít.
Már szinte érzem a lehelettét, mikor, hirtelen a nyakamhoz hajol, és nyom rá egy gyors puszit. Az elképedéstől szóhoz sem jutok, csak annyira tisztul ki a fejem, hogy már nem érzek semmilyen plusz súlyt és egy kéz nyúl felém, hogy felsegítsen.
Egy ideje szótlanul sétálgattunk már, mikor megunva a csöndet megkérdeztem Aidou-tól:
- Tetszik neked?
- Lehetséges. Egész jó illata van. Azt hiszem a vércsoportja 0-ás.Tudod, ez a második kedvencem. Amúgy miért kérdezed? Csak nem féltékeny vagy?
- Hogy én?!Te jól vagy? Én féltékeny arra a kurvára?- Szavaimnak gesztikulációval adtam nyomatékot, de ő csak elmosolyodott, és ment tovább.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-Amúgy, miért beszélsz ennyire lekezelően nő társaidról? – kérdezte Aidou egy kicsivel később.
-Nem beszélek lekezelően senki másról csak róla. – válaszolok félvállról.
-És miért is? Mit tett szegény lány, hogy így bánsz és beszélsz vele?
-Na szép! Te még őt véded! Világít a szájában a fekete negró.
-De most komolyan, mit tett veled? – kíváncsiskodott a szőkeség.
-7.-ben beleborította a kajámba a sótartó tartalmát. – mondtam.
Egy pillanatig pislogás nélkül nézett rám, majd kirobbant belőle a nevetés.
-Most mi van? Ez igen is komoly! – mondtam dühösen.
-Igen, ez tényleg komoly. – mondta miközben nem sok kellett ahhoz, hogy a földön fetrengjen. Már az arca is piros volt, de nem bántam volna ha megfullad.
Mikor úgy láttam, hogy már képes komolyabban kezelni a helyzetet, megint rákérdeztem Cyntiára.
-Na, szóval mi van azzal a szőke pláza cicával?
-Már mondtam. Más nincs.
-Össze fogsz vele jönni?
-Nem, nem hinném. Bár, kitudja. Egyelőre az a célom, hogy megfektessem. – mondta, miközben perverz vigyor ült ki arcára.
-Ne legyél már ennyire aberrált. – rivalltam rá.
Értetlenül nézett rám azzal a szép kék szemével.
-Tudod egyáltalán, hogy mit jelent? – kérdeztem, és most rajtam volt a röhögés sora.
-Őőő nem igazán. Miért?
-Akkor te tényleg retardált vagy. Én azt hittem, hogy a vámpírok okosak…
Grimaszolt egyet, majd édesen rám mosolygott.
~Carolnie! Ne most álmodozz arról, hogy milyen aranyos a srác mosolya! Egyáltalán, hogy tudsz ilyenkor erre gondolni? – fegyelmeztem meg magam mielőtt még valami őrültséget csináltam volna.
-
Azt jelenti, hogy perverz vagy. – mondom ki a nyilvánvaló tényt, mire megint elkezd nevetni, de ekkor már nem bírtam tovább, belőlem is kirobbant a röhögés. Így mentünk hazáig, amikor már fájt a hasam, és az emberek is furcsán kezdtek nézni ránk. A végén még azt hiszik, hogy be vagyunk lőve, vagy mi.
Aidou felugrott a fára, ott várva, míg én kinyitottam az ablakot. Egy kecses mozdulattal beugrott a szobámba. Hát, a földet érés már nem volt olyan tökéletes, mert mint már oly sokszor rajtam landolt, ám ez alkalommal nem én voltam zavarban, ha nem ő. Nem is tudtam, hogy a vámpírok el tudnak pirulni.
Gyorsan le kászálódott rólam és engem is felsegített. A keze valahogy nem engedte el az enyémet, és ami a legfurcsább az az, hogy nem is akartam, hogy elengedje.
Megint rá kellet szólnom magamra, hogy ’’Hékás, állítsd le magad’’ , mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy nem bírnék a hormonjaimmal.