1. felyezet

Ahh.. Kezdem unni ezt az egészet. Ezt az életet. Minden ugyan az, nem változik semmi. Vagyis ez nem igaz. Minden változik. Legfőképp az emberek. Mindenki ugyanolyan kegyetlen. Elárulnak, hazudnak, hátba szúrnak, megölnek mindent ami kedves neked. Ezt az egyet tudom. Ezért is utálom az embereket. Mindegyiket egytől egyig.

A nevem Laya Dragan, 16 éves vagyok, olyan mint egy átlagos lány, de mégsem. Minden szegletben különbözök, bár nem tudom megmondani miben, csak tudom. Én más vagyok.

Kezdve a családommal, egy rakat idióta, akik irigylésre méltó életet élnek. Én is. Nekem megadatik az ami másoknak nem. Nem vagyunk gazdagok, csak jómódúak. Rengeteg ismerősünk van, és rengeteg kapcsolatunk. Bár ez annyira nem tartozik rám. Nekem nem kellenek kapcsolatok.

Fölöslegesek.

Otthon... az egyetlen hely, amit már 16 éve keresek... sikertelenül. Nem is baj, megvagyok, és élek. Ez az ami számít. Az életcélom: Túlélni ebben a kegyetlen világban.

Ismét ugyan azokat a mozdulatok járom végig. Reggel felkelni, lemosdani, felöltözni, reggelit készíteni, és meg is enni. Mindezt anélkül, hogy felrázom a későn kelő családom. Mindent halálcsöndben, precízen végrehajtani. Már nem is olyan nehéz.
A reggeli, nem is tudom mikor ettem utoljára olyan reggelit, amit az anyám, vagy bárki más csinált volna a családomból. Ugyan azokat a falatokat eszem szinte minden reggel. Unom. Tojás és szalonna, paradicsommal, paprikával, pirított hagymával, mozzarella sajttal. Vicces, nem úgy hangzik mint egy reggeli, igaz? Nem hát, de ez a kedvencem. Utálom amit szeretek. Milyen gondolat ez már?

Lényegtelen, már csak az utolsó pár falatot vettem a számba, máris indulok otthonról, a tányéromat majd elpakolja valaki, aki ráér. Én nem. Fél órás gyalogút a suliba. Mehetnék autóval, még busszal is, esetleg biciklivel, de mégis gyalogolok, kicsit felfrissítem az elmém, és felkészítem magam arra, hogy viseljem az álarcot, amit az iskolában hordok, hogy senki ne tudja, már rég megtörtem az élet súlya alatt.

Szeretem ezt a sétát. Az emberek tovatűnnek, munkába igyekszenek. Számtalan autó áll meg a piros lámpánál, és siet tovább a zöldnél. Szeretem a friss pékáru illatát ami az egész utcát belengi. Szeretem a zöldellő, hatalmas fákat egy ilyen nagyvárosban, már amennyire nagy. Szeretem nézni ahogy a madarak szállnak az égben.

A madarak tökéletesek. Csodás arányos testük van, és szárnyuk, amellyel bárhova el tudnak repülni. Csodás hangjuk van ami elbűvölő énekké válik, amit a szél visz mindenhová. Bárcsak én is madár lehetnék. Kár érte, hogy ha az is lehetnék, bizonyára egy szárnyaszegett madár lennék.

Már csak pár lépés és ott vagyok.

• Reggelt Laya! – Egy ismerős hang. Ray. Mögöttem ül a teremben.

• Jéjé.. ki ez, csak nem egy házi feladat tolvaj? – kicsit lenéző hangnemben, kicsit viccelődve válaszolok.

• Ma sem kímélsz, Laya – mosolyodott el –, de legalább önmagad vagy. A történtek után az ember azt hinné egy hétig kihagyod a sulit.

Igen, a „történtek”. Nem nagy dolog, csak belekeveredtem egy vitába, ami verekedésbe torkollott. Egy másik suli fiú tanulóját tegnapelőtt, szombat este megpróbált kirabolni egy fickó a bolt előtt. Sajnos én is akkor végeztem a vásárlással, a fickó elkapott, mint túszt, és a fiút fenyegette, hogy adja neki az összes értékét. A fiú tétova volt, ekkor pedig a fickó zsebkést szorított a nyakamhoz. A fiú kétségbe volt esve, nem tudta mit tegyen, de ugyan abban a pillanatban elővette a tárcáját, levett a valószínűleg ezüst nyakláncát és a földre tette. Szerencsére a rendőrök épp ott járőröztek, de így is csak 5 perc tétova állás után láttak meg minket. Nem nagy ügy. Csak a suliban nagy dobra verték, ennyi az egész.

• Tudod te milyen ijesztő volt? Azt hittem ott halok meg – humorosan előadom magam.

• Jól van, jól van, elég volt a színjátszásból, rémesen csinálod – szavaiba nevetés fűződött. –Menjünk, már várnak ránk a teremben.

• Okés – halvány mosolyt nyomok az arcomra, elindulok Roy oldalán.

Emlékeztek még az álarcra amit mondtam? Hát ez az. A suliban felismerhetetlenségig megváltozok, és épp ezért tartanak népszerűnek, nem csak az osztályban, hanem a suliban, és más suliban is.

Pedig nem tartom magam különlegesnek, sem pedig szépnek. Hosszú barna hajam van, szőke, festett csíkokkal, és világosbarna szemem. A bőröm sima, de közelebbről nézve látszanak a mitesszerek, és ritkánként csúnya pattanásaim is vannak. Nem értem őket. Nem értem mit kedvelnek egy ilyen lányban, mint én.

Ray éppen belépett a terembe, köszönésére mindenki felfigyelt, majd én is beléptem a terembe.

• Reggelt, mindenki – apró mosoly az arcomon.

• Ováá, Laya és Ray együtt érkeztek meg! Mi történhetett köztetek? Csak nem... – huncutul mosolygott Riri. – Ray, csak nem elpirultál? Ahah tudtam én!

• Ririii. Olyan gonosz dolgokat mondott! Naaagyon megbántott – vágtam közbe.

• Már megint kezdődik... – Roy a fejét fogva indult a padjához.

Mindenki elnevette magát, ez már szokványos itt az osztályban. Megint egy reggel, eddig nem is annyira vészes. A hétfők pedig nem is olyan rémesek, mint ahogy mondják. Az órarendünk sem túl megerőltető, Matek, Töri, Rajz, Angol, Angol, Irodalom, Tesi. Valahogy csak kibírom.

Én is a helyemre császkálódok, és előpakolom a holmim. Egész jó időben értem be becsengetés előtt 3 perccel. Sokat időztem a séta közben a bámészkodásra, és még Rayjel is beszéltem pár sort a kapu előtt. És akkor csodás hétfő, első óra, start!

Tesi. Az utolsó órám ma, azt hiszem ennél szebb dolog nincs is a világon. Rémes nap. Matekon kihív a tanár a táblához, valahogy sikerült kiszenvednem a végeredményt. Nem vagyok rossz matekból, sőt ügyesen levezetem a dolgokat, csak kétszer annyi idő alatt mint az átlag. De legalább az eredmény jó lett. Ennél már csak az irodalom felelés volt rosszabb. Mintha csak összebeszéltek volna ellenem. De nem is olyan rossz, az irodalom könnyű, így a tanár meglepetésére csak pár hibát vétve mondtam el az anyagot. Szeretek olvasni, és érdekelnek a versek is. Gyönyörű verseket írtak az elmúlt századokban. Vajon akkor milyen életet éltek az emberek?

De most!

Át kell öltöznöm, és fizikai feladatokat végrehajtani. Ilyen nap után lehetetlent kérnek. Ráadásul a másik osztállyal összevonva. Legalább a fiúk és lányok külön csoportot alkotnak.

Hát akkor indulás.

Röpizünk, már megint. Nem bánom, mert szeretem, csak a lányok mindig röpiznek. Mondjuk a fiúk meg fociznak. Micsoda változatosság. Röpiben egész jó vagyok, tettek már ajánlatot a röpi szakkörösök, de inkább passzoltam.

Szóval még egy fárasztó óra. Én nyitok, nem ronthatom el. Feldobom a labdát a bal kezemmel, majd a legjobb pillanatban a jobbal megütöm. A játék elkezdődött, a másik csapat védte az ütésem, de a mi figyelmünk sem lankad.

Már mentünk egy kört, csere lettem, vagyis inkább leváltottak mert 2 taggal több a létszámunk mint ami kellene. A pad helyett a termet szétválasztó függöny mellett lévő szivacsokra huppantam Riri mellé. Sosem szerette a röpit. Az osztály pletykagépe, és információbeszerzője mindig is az extrém és fiús sportokat szerette, így mindig is a fiúkkal akart focizni, de a tanár sosem enged.

Erről a helyről tökéletes rálátás nyílik a fiúkra. Vadul játszanak mint mindig. Van pár ismeretlen arc, bár már vagy két hete, hogy a suli elkezdődött, de még alig ha ismerem a másik osztályban lévőket. Igen, ugyan is sulit váltottam, nem bírtam azt ahova felvettek. Egy neves suli volt, de leírhatatlanul borzalmas volt az egész rendszer, az osztállyal együtt. A tavalyi tanév utolsó 2 hónapját már ebben a suliban töltöttem. Ririt már évek óta ismertem, és volt pár ismerős arc is az osztályban, de senkit nem ismertem komolyabban Ririn kívül.

Fiúk... már sokszor megkérdezték miért nem volt pasim, hát nem mondhattam, hogy undorító világnézetem van és tuti senki nem szeretne, úgyhogy valami kifogást mindig találtam.

• Riri! Te jössz! - kiabálta az egyik lány.

• Megyek! – pattant fel, és elsétált.

Eközben visszatekintettem a fiúkra, de amit láttam az egy száguldozó labda, a fejem irányába.

És BAMM!