1. rész, a kezdet

Egy fagyos, őszi éjszakával kezdődött minden. Sötét volt, az utcai lámpák közül sem éget csak minden második vagy harmadik. Egyik pillanatban egy különös hangot hallottam, majd valami azt súgta nekem menekülj, de én nem hallgattam rá. Ismét hallottam a hangot. Egy női hang volt, viszont oly sötét, és oly dermesztő, mégis felé közeledtem. Újra hallottam a hangot. Mintha késeket döfködne belém, de nem álltam meg,meg akartam tudni, ki vagy mi az. Mikor odaértem egy fekete felhő szerű valamivel volt körbe vonva, de én látni akartam hogyan is néz ki, így hát felkaptam, és elvittem a legközelebbi égő lámpáig, de a köd követte a testét. Látszólag aludt, álmában beszélhetett, de hogy mit mondott nem lehet érteni, torz, és valami olyan nyelven mondhatta amit én nem ismerek. Amennyire ki lehet venni,egy nálam 2-3évvel fiatalabb lányról lehet szó. Ezt tudva, még akkor sem raktam le a földre mikor ismét mondott valamit álmában mire mintha 10 000 volt ment volna át a testemen. Nem raktam le. Inkább elindultam haza felé. Majd ha felébred megtudom ki vagy mi ő. Amint haza értem az előszobába raktam le a tv-vel szembeni kanapéra még a sötétben. Mikor felkapcsoltam a lámpát kellett egy kis idő, míg megszoktam a fényt. Körbenézve, a rám jellemző rend volt jelen. Ritka hogy egy srác maga után takarítson, de nem rossz tulajdonság. Leültem a gépem elé, ami nem volt messze az ágytól amin a lány feküdt, mivel sem elfáradni, sem aludni nem akarok, így hát valami olyat kell csinálnom ami ébren tart. Egyszer csak egy üzenetet kapok, ami egyetlen számot tartalmaz: Disturbed – Hell. Az üzenetet egy régi ismerősöm küldte, bár már eléggé rég beszélgettünk. Mivel elküldte végig hallgattam de egy pillanatban beugrott egy régi emlék. A pokol. Várható volt, hiszen csak a pokolról énekelt a csávó, de akkor is, ez az emléknem tartozik a kedvenceim közé. Hát igen annak aki megjárta a poklot, akit odalent 7 éves korában megkínoztak, és felépült belőle, aki érezte az összes fájdalmat amit egy ember átélhet, majd az nem hatott ki életére ténylegesen, ez a személy vagyok én. Csak ez az egy barátom tudott róla, de mért pont most küldött egy ilyen számot? Viszont egy dolog nem hagyott az után, hogy elvetettem a gondolatot, mért hasonlít a lányt körülvevő füst arra a tűzre, ami azt vette körül aki a pokolban kínzott? Ebben a gondolatban mélyedtem el, egészen addig míg el nem kezdett felébredni. Kómás tekintettel meredt rám. Nem tudta hol van, alig észlelt engem, majd pedig lehunyta szemeit a következő pillanatban pedig már fel volt ülve és rettegett.

• Minden rendben van?

• I-i… igen. – látszott rajta, nem tudja hol van.

• Nyugodj meg. – mosolyodtam el, majd hozzáértem, és hatalma fájdalom szaladt át a testemen. Majdnem ijedten néztem rá, de megkönnyebbülést láttam az arcán.

• Köszönöm, hogy megnyugtattál. – mosolyogva megölelt, gondolom hálából, de megint átfutott rajtam a fájdalom, akár a pokolban… csak nem…

• Honnan jöttél? – kérdeztem meg mikor elengedett, és nem öntötte el a testem a fájdalom.

• Nem emlékszem. – mondta maga elé meredve.

• Akkor gondolom nincs hova visszamenned.

• Nincs. – mondta szomorúan fájdalommal a hangjában.

• Mára itt maradhatsz, a fürdő arra van. – mutattam egy rövid folyosó egyik ajtaja felé. – Aztán… – de ekkor már a fürdőszoba ajtajában állt.

• Köszönöm. – ezzel pedig bement… csak mára fogadtam be, de lesz még vele gondom. Mikor kilépett végre folytathattam mondandóm

• Holnapra is van program, méghozzá a rendőrség, hogy megtudjuk ki is vagy. – ekkor csak ijedten nézett rám, mintha azt mondtam volna, megyek felakasztalak.

• Mi… mi lenne… ha… – kezdett el ijedten habogni.

• Ki hagynád mi? – nevettem fel rajta. – Valahogy számítottam erre.

• Akkor… – mondta boldogan, de én csak a fejemet ráztam.

• Muszáj lesz menünk. – ekkor tekintete teljesen lefagyott, majd dühösbe váltott.

• Én… én… NEM FOGOK MENNI!!! – üvöltötte, a szobát pedig fekete lángok borították mindenhol, én pedig csak szenvedtem, közben pedig annyira észbe kaptam, hogy oda kell mennem hozzá. Lassan el tudtam indulni, és nyugtatóan magamhoz öleltem, mire a fájdalom csak nőtt, végül a lángok eltűntek, én pedig kimerülten estem össze. Éreztem, ahogy lassan a fájdalom elmúlt. Nem sokkal később fel is ébredtem. – Sajnálom. – láttam rajta hogy komolyan mondja. – Az én hibám… én… én…

• A hozzád hasonlókat csak fekete lángnak nevezem, bár azok általában abból is állnak, én nem emberi az alakjuk. – mondtam mire kikerekedett a szeme.

• Te emlékszel mindenre?? – hangja meglepettséget, és hitetlenséget tükrözött.

• Igen, bár ettől függetlenül nem tudok rólatok túl sokat.

• Mire vagy kíváncsi?? – kérdezte csillogó tekintettel.

• Mindenre, például, hogy hogyan szereztél egy ilyen emberi testet. – néztem végig rajta. Barna haj, zöld szemek, vonzó külső, súlyra pont jó, se nem sovány se nem kövér. Ért a biológiához azt meg kell hagyni.

• Akkor kezdem az elején. A nevem Tenebris Ensis(tenebrisz enzisz) nem egy megszokott név a földön, de…

• Jó a hangzása, de igaz, nem mászkálhatsz itt ilyen névvel, de ez csak később lesz gond, most viszont folytasd.

• Feltörtem a pokolból, mert hamarosan hatalmas háború kezdődik a menny, és a pokol között, és nem akarok részese lenni…

• De tudtommal segítség nélkül nem juthatsz fel, és ahhoz hatalmas erő kell, hogy valaki felhozzon egy hozzád hasonló lényt. Akiket felszoktak idézni, azok sokkal gyengébbek mint te. – jelentettem ki sziklaszilárdan. Míg démonokról beszélünk, addig igaz, a szellemek más tészta, de a szellemeken kívül minden más fajra igaz.

• Én miattad tudtam kiszabadulni. – tekintete bocsánatkérő, és rettegéssel teli volt.

• Ezt hogy érted? – nem segítettem neki. Már rég nem jártam a pokolban.

• Mivel te fel tudsz jönni, így… az első… aki megérintett… meg tudja tenni… ugyanezt… – mondta ki nehezen. Az első? Rá nem tudok haragudni. Segíteni jött oda, majd amennyire tudta távol tartotta a többit.

• Inkább te mint bármelyik másik. – tettem volna rá a kezem, de beugrott, nem szabad, mert fáj. Ekkor közelebb jött és láthatóan boldog volt.

• Neked köszönhetően vannak emberi vonásaim is, képes vagyok sok olyan dologra amire senki más nem képes odalent az embereken kívül, és ezt meg akarom hálálni. – ekkor hirtelen egy lágy csókot éreztem ajkaimon, de hájdalom semmi. Csupán a feje volt hozzám ilyen közel, ő maga úgy helyezkedett, hogy minél kényelmetlenebb legyen hozzáérni, így nem is fáradtam vele, a csókot pedig mivel köszönet, hagytam, hogy teljesen kiélvezhető legyen. Elvégre a meg akarja köszönni adjunk neki esélyt rá. Végül mikor félbeszakadt a csók visszaült. – Ez az egyetlen formája, hogy fájdalom nélkül érjek hozzád, pontosabban számodra való fájdalom nélkül.

• Az egyetlen… – ismételtem meg ezt a két szót, mely visszhangzott a fejemben.

• Igen. – mondta szomorúan. Miért nem tudom nézni ahogy szomorkodik? Én is közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam, Így nem láttam ahogy szomorkodik. Nem bírtam ki, átkaroltam a nyakát, de nem fájt. Éreztem, ahogy közelebb bújt, majd a csók vége előtt eltávolodott. – HA tovább maradtam volna ott, akkor fájt volna… ez az én…

• Ugyan Ensis aki a pokolban járt annak bírnia kell az apróságokat. – keltem fel, majd indultam el enni. – Nem vagy éhes? Teljesen emberi tested van aminek szüksége van a táplálékra.

• Nem tudom. Nem tudom milyen éhesnek lenni. – kordult meg a hasa.

• Megtudod, ha már nem érzed. – pakoltam ki szendvicshez mindent. Felvágott, paprika, tejföl, margarin, és persze kenyér is. Ő is jött, majd pedig leültünk és enni kezdtünk. Már-már szörnyű volt nézni, ahogy műtéti precizitással kente meg a kenyeret. De láthatóan jóízűen evett, és én is nekikezdtem. Sokáig ettünk, míg végül Ensis letette a kést, majd pedig visszafeküdt a kanapéra, és elaludt. Befejeztem az evést, majd kerestem egy takarót, és betakartam. Vajon miért nem tudtam nézni, hogy szomorú? Ő is egy fekete láng, csak most éppen emberi testben van, akkor miért?? Míg ezen gondolkodtam bealudtam. Mikor felébredtem még a földön voltam, de a takaró rajtam volt, és azon feküdt valaki. Ensis feküdt ott. Egy darabig ott voltam, végül felkeltem, hogy majd felteszem az ágyra. Na igen, csak az ilyesmi nem éppen kellemes… Nem baj, bevittem a szobámba, letettem az ágyra, betakartam, majd egy másik takaróval betakarózva én is oda feküdtem. Nem tudom miért feküdtem pont mellé, mondjuk az ágy akkora, hogy hárman is elférnénk rajta. Végül megint másképpen keltem, egy teherrel a mellkasomon. Még jó hogy a takaró miatt nem éreztem a fájdalmat, különben már rég üvöltenék. Fel kellene kelteni, de az megint nem lenne kellemes. Szépen meg kellett várnom míg felkelt.

• Hol vagyunk? – kérdezte meg egy kiadós nyújtózkodás után.

• Az ágyamban, bár elsőnek megszenvedtem vele.

• Bocsi. – bújt volna hozzám, de csak a takarón keresztül ment neki. Miért veszem természetesnek?

• Ugyan én felejtettem el, hogy fájni fog, fel tudtalak volna úgy is venni, hogy ne fájjon.

• Akkor is… az én hibám… – mondta nehezen, megint elszomorodva.

• Amíg nem akadsz fel megint ezen a témán, addig itt maradhatsz. – ekkor ismét láttam csillogó szemeit.

• Rendben, akkor nem foglalkozok vele. Mond csak, kell ma csinálnod valamit?

• Nem, nem leszel egyedül ma itthon. – elmosolyodott, és feküdt tovább.

• Túl kényelmes itt. – mondta, de hangjában öröm is volt, nem s kevés.

• Lehetne kényelmesebb is.

• Hogy? – nézett rám nagy szemekkel. Megcsókoltam, és átfordítottam magunkat. Felette voltam, majd a hasára feküdtem.

• Így nem volt gond. – ekkor felrántott magához, ami egy adag fájdalommal járt, de ismét megcsókoltam. De miért veszem ezt ilyen természetesnek, és miért csinálom? Nem vall rám, hogy… Ilyen hülye is csak én lehetek. Beleszerettem, pedig fáj, ha hozzáérek… Tudom ki és mi is ő valójában, és mégis… Akkora egy barom tudok lenni… Ebből már nem fogok kimászni… Ha kifelé nem vezet sem út, sem vészkijárat, akkor másszunk bele jobban…

• Nem hiszem, hogy jó ötlet. – mondta mikor vége lett a csóknak, én pedig ismét szenvedtem, ahogy eddig is. Ezernyi penge darabol, és döf át, miközben az egész testem hamuvá ég, miközben halálra fagyok, de mintha nem is éreztem volna, megemeltem az alattam lévő takarót, és alá bújtam, így az sem választott el.

• Nem érdekel, hogy jó ötlet e. – mondtam szenvedésem közepette, ő pedig megcsókolt.

• Akkor tegyük a lehető legelviselhetőbbé.

• Egyetértek. – csókoltam meg, majd pedig valami hatalmas zaj zavart meg minket, én pedig kiugrottam az ágyból, hogy megnézzem mi is az. Meglepetésemre egy pokol béli teremtmény állt az utcán, én pedig kirohantam, hogy megállítsam. Még a tegnapi ruhám volt rajtam, így senki nem nézhetett hülyének. A pokol béli lény, egy vérvörös 3,5 méter magas kutya volt, melynek több helyen nem volt bőre, sőt néhol még izma sem, így látható volt néhol a csontja, vagy a belső szervei. Nem egy étvágygerjesztő látvány, mit ne mondjak.