Egy sötét, árnyakkal teli házban bolyongtam, az egész épületben síri csönd volt, és vérszag terjengett. Három éve, több mint 5000 embert mészároltak le itt, ebből 4700 diák volt… A szerelmem, és a húgom is itt volt… A vérszag, még most is erős, az egész épületben, ennyi év elteltével is… Hogy miért nem változik arra senki nem tud választ mondani. Nyár van, de az épületben téli fagyos hideg honol. Senki nem volt itt rajtam kívül a mészárlás, és a hullák elszállítása óta… A hideg kiráz minden lépésem után, és nem a vérszag, a hideg, vagy az ijedség teszi. NEM! Mikor ide jártam is ugyan ez az érzés fogott el mindig. Valami messze akar tartani innen. És nem tudom mi az… Végül lépések zajára lettem figyelmes, és néma léptekkel haladtam a hang irányába. Egy velem egyidős nő állt ott. Haja a csípőjéig ért, hosszú, és barna volt. Megfordult, mintha tudta volna, hogy itt vagyok.
-
Rég láttalak Akuma. – Mosolygott. – Nem kevés ez a rövidnadrág, és a rövid ujjú felső?? Hiszen alig van 5 fok idebent.
-
Honnan ismersz? – kérdeztem zöld szemeibe nézve. Arca teljesen idegen volt nekem.
-
Már el is felejtettél? Pedig nagyon jól ismersz engem Akuma. Mindenkinél jobban ismersz engem. – lépett oda hozzám. – Te vagy az egyetlen aki ismer. – mosolyodott el.
-
Összekeverhetsz valakivel akinek ugyanez a neve. Soha nem láttalak még.
-
Ha látni nem is, érezni már sokszor érezted a jelenlétem. – csókolt meg, rajtam pedig egy félelem hullám söpört végig, de a csók nem engedett, hogy távozzak. Kellemes volt, annak ellenére hogy abban a pillanatban, mintha egy szörnyeteg akart volna cafatokra tépni, vagy valaki szitává lőni, ilyen előérzetem volt. Végül vége lett a csóknak.
-
Nem értelek. – néztem rá, mire csak nevetett. Kedvesnek látszik, mégis… mintha rettegnem kellene tőle. Miért?? Mégis mi van ebben a lányban.
-
Csak gondolkozz egy kicsit, és megérted. – nevetett tovább. Nem, még mindig nem értem.
-
Nem vagyok vevő a szórakozásodra. – erre kicsit haragosan kezdett el rám nézni.
-
Otthon tartottalak akkor, és még nem is emlékszel rám? Ez elég nagy sértés a számomra.
-
Mégis miről… – szakított félbe.
-
Arról hogy 3 éve miattam nem patkoltál el te szerencsétlen…
-
Nem, én azért nem haltam meg, mert előző nap eltörtem a lábam, és otthon kellett lennem.
-
Valaki ilyen reakcióidővel egyszerűen elesik úgy, hogy eltörje a lábát… Nem hihető.
-
Rossz passzban voltam ennyi.
-
A lábadat én törtem el. Miután elbuktattalak sem volt semmi ezért még rátapostam, hogy eltörjön.
-
Mi van?? Mégis miről zagyválsz te itt, hiszen a közelemben nem volt…
-
SENKI! Ki mondta, hogy én valaki vagyok?? – mondta hatalmas mosollyal az arcán majd eltűnt, és a hátam mögött éreztem valakit, aki átkarolt. Mikor hátra néztem nem hittem a szememnek… ez ő… de hiszen ő meghalt… Valamivel rövidebb, és sötétebb barna haj, iskolai egyenruha, de az arca… Sherry…
-
Talán ha úgy nézek ki mint ő, jobban fogok tetszeni. – A hang is az övé, de ezek a szavak, és ez a mosoly nem… Ez nem ő… Ellöktem magamtól.
-
Lehet, hogy úgy nézel ki mint ő, de nem ő vagy. – ekkor megint megváltozott, most a húgom volt. Közép hosszú, szinte fekete haj, barna szemek, jóval alacsonyabb nálam.
-
Miért bántasz? Miért viselkedsz így? – próbál összezavarni de nem fog neki sikerülni.
-
Fedd fel inkább a valódi alakod, mintsem, hogy így próbálj meg átverni, vagy összezavarni, mert nem fog menni.
-
Azt te nem akarod. – mondta első alakját felvéve. – Azt soha nem akarod látni. – hangja mintha már a torkában visszhangzott volna. Mégis mi ez??
-
Azt mondtam mutasd meg a valódi alakod! – erre nevetni kezdett.
-
Ha tényleg ezt akarod gyere ide, és vegyél rá.
-
Ha csak ennyi kell. – odasétáltam hozzá, és a felsőjénél megragadva emeletem fel. A félelem miatt ami ekkor futott át rajtam nem esett nehezemre falhoz vágni annak ellenére sem, hogy nő. Ő csak vigyorgott.
-
Rendben ha látni akarod. – a kezem hirtelen nem fogott semmit. A teste lassan elhalványult, csak csontok maradtak… Ahogy néztem megláttam valamit, a csontok a hátán egy szárnyban folytatódtak… Mégis mi ez a lény??
-
Mégis mi vagy te? – kérdeztem miután kirázott a hideg.
-
Egy angyal, aki úgy döntött hogy a pokolban szárnyal, majd a földre jön büntetni az embereket. Egy angyal, aki a pusztításnak él, és túljárt a halál eszén.
-
És mégis miért mentetél meg, ha a pusztításnak élsz?
-
Ez egyszerű. Mivel a pokolban jártam szeretem látni a szenvedést. – ragadott meg, és emelt a levegőbe. – De te már nem szenvedsz. Elvetted a szórakozásomat, pedig téged szemeltelek, ki neked kell szenvedned!
-
Mégis miért én? – kérdeztem meg, bár csak nehezen, mivel fojtogatni kezdett, amint látta, hogy meg akarok szólalni.
-
Oh, ezt még kérdezed, azok után hogy milyen külsőt vettem fel elsőnek? Vagy talán nem tettszett? Nem volt elég időd végig mérni? Oh de kis tudatlan vagy.
-
Mégis miért mondod ezt, és mégis mire akarsz kilyukadni?
-
Annál több erőt kapok, minél jobban szenved az alany, de ha ő nem szenved eléggé, elég az. – közelebb húzott magához, és a fülembe súgta: – Ha szeretem azt, akit kínzok. – kezdett el nevetni… Mégis miért mond ilyeneket?? Mégis mi ez a lény egyáltalán? Egy rossz álom ez?
-
Enge- engedj el. – mondtam, már-már a fuldoklás határán, és elengedett.
-
Most pedig jöhet a kedvenc játékom. – változott vissza első alakjába, és felém hajolt, mivel mire visszaváltozott a földre zuhantam. A kezeim nem mozogtak, és a lábaim sem. Megcsókolt, mire újabb és újabb rettegés hullámok járták át a testem. Mégis mire jó ez neki?
-
Hagyj már békén! – üvöltöttem, majd megfejeltem, vagyis akartam, de a fejem, csak átment az övén. Nem tetszik a kis játéka.
-
Higgadj le szépen. – mondta elmosolyodva. – Hidd el, jól fogsz szórakozni.
-
Egy hozzád hasonlóval nincs kedvem szórakozni! – ekkor megmozdult a kezem, és megütöttem őt, mire eredeti alakjába tért vissza, és mozogni is tudtam.
-
Látom vagy olyan erős, mint amilyennek akartam, hogy legyél, így jobban fogom később élvezni a kis játékomat. – mosolyodott el.
-
Ha rajtam múlik nem fogsz szórakozni.
-
Majd meglátjuk. – mosolygott tovább, majd rohanni kezdett, én pedig kergetni kezdtem. Ha ő mentet meg, és a szenvedésem akarja látni, akkor ő a felelős mindenki haláláért, ezt pedig nem fogom megbocsátani. Egészen a tornacsarnokig kergettem, aminek a közepén megállt, és hirtelen a kezében megjelent, egy csontokból álló kard. Nem éles, de a súlya hatalmas lehet. Vigyáznom kell, azzal nem kell megütnie ahhoz hogy kárt tegyen bennem.
-
És nekem hol a fegyver? Vagy nem akarod megtudni mire is vagyok képes?
-
Hagyom, hogy elővedd a sajátodat. Ezen a helyen nem lesz nehéz. Itt csak két hulla volt, a pentagrammok között. A húgodé, és a szerelmedé. – kezdett el vigyorogni, én pedig erőtlen lettem. Itt haltak meg… NEM! Nem lehetek erőlen. Küzdenem kell. Felkeltem, és puszta kézzel rohantam felé, de ő csak legyintett egyet a kardjával, és a lendület ellökött engem.
-
Nem fogok veszíteni! Meg fogsz fizetni mindenért amit tettél! – üvöltöttem ahogy csak bírtam, miközben feltápászkodtam. Koncentrálnom kell. Összegyűjtöttem az erőmet, és nekirohantam. A kardját ismét meglendítette de a lendület nem volt hatással rám, és vissza már nem tudta hozni a pengét, én pedig a bordáiba ütöttem. Ha darabokra hullik mozgásképtelenné válik. Sajnos nem történt semmi.
-
Ez minden? Azt hittem mutatsz is valami erőt. Ez semmi. Talán rossz embert választottam. - megpöckölte a homlokom, mire én a falnak szálltam. Nem adom fel. Kimásztam a falba ütött nyomomból, majd ismét neki rohantam, de csak megismételte az előző pöckölős húzását, miután nem sikerült kárt tennem benne.
-
Dögölj meg. – másztam ki a falból. Le kell győznöm. Le kell győznöm mindenféle képen. MEG KELL TENNEM! Nekirohantam teljes erőmből, megütöttem, ő pedig 3 métert csúszott hátra, én ismét rajtoltam, de gyors volt, és teljesen átszúrta a jobb tüdőmet a kardjával. NEM VESZÍTHETEK!
-
Kár érted, pedig azt hittem szórakozhatunk. – átváltoztatta arcát az első alakja által viseltté, majd megcsókolt. Ismét átfutott rajtam a félelem, és ökölbe szorítottam a kezem, de nem tudtam, mintha fognék valamit. Mikor a csóknak vége lett csak az égre nézve röhögött, én pedig megláttam, hogy egy kard van a kezemben, melynek halvány fehér izzása van, és két lány van a keresztvasán. A húgom, és a szerelmem… Ez mégis mit jelent?? Talán hogy segíteni akarnak? Ha igen, ők lesznek a fegyver, amivel megfizetek a halálukért. Szorosan fogtam a kardot, és átvágtam vele 7 csigolyát, és mindegyik bal bordáját.
-
Majd szórakozol a pokolban. – mondtam neki, és majdnem összeestem, de megtartottam magam.
-
Pontosabban szórakozunk. Te is velem jössz, elvégre két tiszta lelket hívtál ki a menyből, csak azért, hogy megölj, egy ankaranot, egy olyan angyalt, mely önszántából lett őrző angyalból pokol angyala. Ez bőn, nem is kicsi. Majd lent találkozunk. Drágám. – erre egy pillanatra zöld lángok jelentek meg, majd eltűnt, én pedig elvesztettem az eszméletemet, és többé nem keltem fel… Soha.